Kedves leendő Aupairek!
Eljött az idő, hogy én is megosszam veletek a tapasztalataimat. Én nem szeretnék a napi rutinról, gyerekek elfoglaltságáról írni, mert ezt nagyon sokan megtették már. Én inkább szeretnék ennek az egésznek a lelki folyamatáról írni és sokkal inkább abban segíteni, hogy felkészültebbek legyetek érzelmileg. Mert ha ez nincs meg, semmi sem fog működni. Tehát jönnek az én tapasztalataim, élményeim, főleg azoknak, akiknek ez az első komolyabb megpróbáltatásuk lesz.
Miért is választottam/ választjuk ezt? Belső utazás. Újdonság. Fejlődés. Menekülés. Ezer oka lehet…Bízzatok benne, hogy minden kérdésetekre választ fogtok kapni, amiért jöttök. Csak egy dolog a kulcs: KITARTÁS!
Amikor megérkeztem nagyjából 3x jelentettem be, hogy hazamegyek, rengeteget sírtam,az anyuka mérhetetlenül küzdött, nem csak értem, hanem VELEM. Hogy ezt saját magamért meg kell tennem, csak akkor menjek haza, ha MINDENT megtettem és még mindig azt érzem, hogy nem nekem való ez.
Ilyenkor jön a döntés. Befordulsz, hagyod, hogy az elveszettség és az ismeretlen félelme magával ragadjon, vagy talpra állsz, összeszorítod a fogad és nekikezdesz az újnak, küzdesz a célodért, hogy a későbbi éveidben ha akadályba ütközöl, meg tudd oldani és hogy saját magadnak jót tegyél azzal, hogy erősebbé válsz, mert ebben a világban erre szükség van. És egy ilyen lépcső tökéletes kezdés mindenhez.
Ekkor vette fel velem a kapcsolatot egy lány, aki szintén itt, Londonban aupairként dolgozott. Ő azt mondta, hogy ne aggódjak, ez az egy év egy ajándék év. Amit azzal tölthetünk, hogy jól érezzük magunkat, azt mondta ez így is lesz. 
Nos, így lett. Ő volt a környezetemben az, aki igazán segített, hogy kitartó lehessek és emellett egy igazi jó barátom lett. Rajta keresztül megismertem még két lányt és így lettünk mi 4en, töltöttünk minden hétvégét együtt, jártuk a várost, ha épp meleg volt, ha szakadt az eső, de nem telt el nap, hogy ne sírtunk volna a nevetéstől. Ritka, hogy az emberek elsőre így egymásra tudnak találni, mint mi, pedig 4 teljesen különböző személy vagyunk. Köszönhetem ezeket az embereket annak, hogy nehezen, de elkezdtem nyitni.
hogy az ember talán ilyenkor látja, ki igaz barátja s ki nem…?
vagy hogy egy szerelem kibírja-e a távolságot….? Arra is fel kell készülni, hogy lehet nem. Az pedig bizony szintén fájdalmas.
Vágyhatnék ennél többre? Nem hiszem.
Sokszor gondoltam rá, hogy megírom ezt a beszámolót, de úgy érzem, nem tudnék mindent belesűríteni, pedig annyi mindent mondanék, hogy ezzel segíthessek másoknak. Mert hogy a legcsodálatosabb évet zárom le hetek múlva, ami egyszerre lesz nagyon fájdalmas és nagyon örömteli.
Kívánom nektek, hogy sodródjatok az árral, nyissatok az új felé, éljétek meg a pillanatokat és élvezzétek ezt az egy évet! 🙂
…ha választhatnék sem döntenék másképp.